BME GJT - Autómérnők-képzés

Az autómérnök-képzés története

Ami az autósmérnök-képzés kezdeti időszakát illeti, sajnos a II. világháború előtti időkről nem sokat tudunk. Érdekes, hogy a téma, ha nem is mint automobil, de már az 1898-as tantervben is előfordul: “lehetővé tette a hallgatóknak a gázgépekkel való kísérletezést” (Zelovich: A m. kir. József-műegyetem története…).

A két világháború között rendes, de nem kötelező tantárgyként szerepelt az Autók c. tárgy, ami a negyvenes évektől Gázgépek és automobilok címmel került meghirdetésre. Előadójaként Kund Edét valószínűsíthetjük.

Az elmúlt ötven év során az oktatás, a képzés tartalma és formája sokat változott, általában fejlődött.

Ami az autós tantárgyakat illeti, az 1946-47-es tanév 2. félévben a gépészmérnöki osztály A és C tagozatának órarendjében találjuk a Gázgépek és automobilok c. tantárgyat, melyet Kund Ede adott elő heti 4 órában a III. évfolyam tavaszi félévében. A következő félévben folytatta szintén heti 4 óraszámban, amihez már 4 óra gyakorlat is tartozott. Azt nem tudjuk, hogy milyen jellegű volt a gyakorlat, rajztermi és/vagy laboratóriumi. Érdekességként meg kell említeni, hogy Kund Ede “órarendbe be nem osztott ” előadásokat is tartott Közúti balesetek elhárítása címmel heti 2 órában a IV. évfolyamon. Valószínűleg ezt a tantárgyat keresztelték át két év múlva Automobil balesetek névre.

A közlekedésgépészeti tagozat, s azon belül a közúti csoport megalakításával megszaporodtak az autós tantárgyak. Sokan emlékezhetnek az idősebb kollégák közül a Gépjármű villamos berendezések, az Autókísérletek, a Járművek technológiája és anyagvizsgálata és a Garázs és szerviz c. tantárgyakra. A hadmérnökök ezeken túl még a Lánctalpas páncélozott járművek, a Harckocsik javítása, a Páncélos járművek tervezése, a Terepjárás és vontatás stb. tantárgyakra. Nem véletlen, hogy abban az időben 40-50 óra volt a hallgatók heti terhelése.

A hatvanas években, amikor már csak két helyen, a Gépész- és a Közlekedésmérnöki Karokon folyt párhuzamosan autósmérnök-képzés, a tantervek meglehetősen gyakran változtak. Igaz, a Gépész Karon, ahol a súlypont a konstruktorképzés volt, a tantervek struktúrája maradt. A szakosodásra mindig az utolsó félévekben került sor, de a szaktárgyak óraszáma fokozatosan, ha nem is nagyon, de csökkent.

A Közlekedési Karon, ahol elvileg a közlekedés számára képeztek szakembereket, a tantervek egészen más jellegűek, s a változások is sokkal mélyrehatóbbak voltak. Az első tantervben még olyan tárgyak is szerepeltek, mint pl. Geodézia és Geológia. Ezek hamarosan elmaradtak, de továbbra is lényegesen nagyobb arányú volt a szervezési és a gazdasági tananyag – tehát nem kimondottan gépész jellegű –, mint a Gépész Karon. Ennek ellenére a gépész, azaz az autós szaktárgyak összóraszáma itt nagyobb volt. Ez annak volt köszönhető, hogy a szak, illetve az ágazatválasztás már a felvételkor megtörtént, az alap-, illetve az alapozó képzés célirányosabb lehetett.

Később a “korai” szakosodás arra is lehetőséget adott, hogy a szaktárgyak oktatásának felsőbb évfolyamokra való túlzott koncentrálását oldjuk, oktatásuk egyenletesen végigvonulhatott az öt éven át. Ez érdekes módon nem fokozta a szakosodás hátrányait, ugyanis az általános, absztrakt elméleti tárgyak oktatása is eltolódott – éspedig felfelé –, így a hallgatók kitekintése nem szűkült be.

Ez az asszociatív tantervfelépítés – szemben a deduktívval –, arra is lehetőséget adott, hogy a vegyészmérnök-képzéshez hasonlóan, a hallgatók egy része hároméves képzés után üzemmérnöki diplomával kiváljon az oktatásból. Illetve, hogy a főiskolán legeredményesebben végzett üzemmérnökök évveszteség nélkül bekapcsolódhassanak a nappali negyedik évfolyamra, s egyetemi végzettséget szerezhessenek. Az 1978. őszén bevezetett “kvázi-kétlépcsős tanterv” szerint összesen 13 évfolyam végzett.

Az 1991. őszén bevezetett, de most már az is kifutó tanterv visszaállította a deduktív felépítést, így a kiválás, illetve bekapcsolódás lehetősége megszűnt. Történt ez akkor, amikor mind a társadalom, mind a kormányzat igényelte ezt a “beváláson alapuló” szelekciót, ami különösen kedvező az egyetemi végzettséghez kívánatos követelményszint emelése szempontjából. Ezt az igényt kielégítendő, a kormányzat nemrég csatlakozott az ún. bolognai egyezményhez, ami a soros, kétlépcsős képzést szorgalmazza.

A Közlekedésmérnöki Kar 2006. őszén indította be az új rendszer szerinti “bojtárképzést”, azaz azt a BSc-képzést, ami (sajnos) nem az angol, hanem az amerikai modellt vette alapul. Ez azt jelenti, hogy a szaktárgyak oktatása az utolsó (6. és 7.) félévre szorult, minimális óraszámban.

Egyidejűleg megszüntették a gépészmérnök-képzést a Karon. Minden végzett hallgató közlekedésmérnöki diplomát kap, amiben csak a szakirány neve jelzi a gépész jelleget: járműtechnika, amin belül szerepelni fog a gépjárművek szakmai blokk.

Az “alapképzés” folytatását jelentő második lépcső, a “mesterképzés”, illetve a BSc-képzés tanterve is elkészült, abban szerepel a Járműmérnöki (járművek és mobil gépek) mesterszak.

Részletek az új képzési formáról az Oktatás oldalunkon találhatók.