Január a vizsgaidőszak, így a záróvizsgák időszaka is. Tanszékünkön idén januárban összesen 45-en készülnek záróvizsgát tenni, közülük 5 MSc-s hallgató. A szakdolgozat témák nagyon szerteágazók az autonóm járműirányítástól, a 3D fémnyomtatás szimulációján keresztül a mikromobilitási eszköz tervezéséig és azon túl rengeteg izgalmas kutatási téma jelenik meg. Tanszékünkön hagyomány, hogy a záróvizsgabizottságban oktatóinkon kívül más egyetemi intézmények tanárai és ipari partnereink magas szintű vezetői is részt vesznek. A január 11-én dr. Török Árpád elnökletével tartott vizsganap ebédszünetében Lerchner Istvánnal, az AVL Hungary Kft. main department manager-ével és Lengyel Dáviddal a Robert Bosch Kft. vezetést támogató rendszerek – rendszer fejlesztési csoportvezetőjével beszélgettünk a vizsgák alkalmával szerzett tapasztalataik kapcsán.

Milyen előzménye van a tanszékkel fennálló kapcsolatnak?

Lerchner István: Dáviddal és Zöldy Mátéval (prof. dr. Zöldy Máté a tanszéken működő Innovatív járműtechnológiák kutatócsoport vezetője) együtt itt a tanszéken végeztünk, így volt pár ötletünk, hogy hogyan lehetne az együttműködést erősíteni. Az egyik ilyen, hogy kalibrációs tantárgyat tartottunk, ami az AVL-nek az egyik fókusztémája, és kb. egy éve indult el az MSC duális képzés, szintén kalibrációs téma vonatkozásában. Szóval keressük a kooperációs lehetőségeket.

Milyen élmény a záróvizsgákba bekapcsolódni?

Lerchner István: Érdekes látni a végzősöket. Persze úgy is találkozunk, hogy pályáznak hozzánk, de személy szerint én közülük kevesebbel kerülök kapcsolatba, így jó, hogy ide is el tudunk jönni. Sajnos azt látom, hogy akik ígéretesek, jó munkát mutatnak be, azok általában ilyenkorra már elhelyezkedtek, így nem érdemes állásajánlattal megkeresni őket.

Mikor születnek ezek az elköteleződések?

Lerchner István: Általában szakmai gyakorlatok, diplomamunka készítés során egyenes út vezet az elhelyezkedéshez, hiszen megismerik, megszeretik a céget. Ez nekünk is jó, mert nem kell ezeket a kollegákat betanítani, és adott esetben már évek óta ismerjük, akit felveszünk. Tehát ez egy win-win szituáció. Ez minden cégnél hasonlóan működik. Ettől függetlenül jó látni, hogy mit tudnak a BSc-s hallgatók, az MsC-s hallgatók. Azért lehet látni a különbséget. Érdekes, hogy hogyan fejlődnek a prezentációs képességek.

Lengyel Dávid: Huszonéves srácokról beszélünk, akiknek a szakmai prezentáció nem rutin. Az elmúlt évekhez képest ezen a területen ténylegesen látható a javulás. Ugyanakkor egyfajta kettőséget látok, mert a dolgozatokat végigolvasva azt tapasztalom, hogy a szakmai nyelvezet romlik. Sokkal közelebb kerülünk a beszélt nyelvhez, melynek fordulatai egyáltalán nem illenek bele egy diplomadolgozatba.

Lerchner István: Kétszer is láttam például az egyik dolgozatban azt a szót, hogy „aksi”.

Lengyel Dávid: Nekem az a benyomásom, hogy többet kellene a fogalmazással foglalkoznunk. Persze felmerül a kérdés, hogy íráskészségről vagy általános fogalmazási képességről van-e szó. Véleményem szerint alapvetően nem az íráskészséget érinti a probléma. Sokszor tapasztalom, hogy reflexszerűen megjelenő fordulatok jelennek meg írásban.

Mi lehet ennek az oka?

Lerchner István: Fókuszba kell helyezni az oktatásban is, hogy nem elég a módszertani tudás, de a számításaim vagy akár a kutatásom eredményét meg kell tudnom fogalmazni, erről jelentést kell tudni írni, prezentálni kell tudni. Az iparban, az alkalmazott mérnöki tudományoknál ez legalább annyira fontos, minthogy valaki mennyire okos. Hiába nagyon okos valaki, problémát jelent az, ha az ügyfélnek nem tudja elmondani a munkája eredményét.

Mi nem kutatók vagyunk, akik bezárkózunk a laborba, hanem nemzetközi cégeknél dolgozunk, beszállítókkal, OEM-ekkel, fejlesztőkkel, Tier 1-esekkel vagyunk kapcsolatban, ahol a kommunikáció, illetve az, hogy hogyan prezentálunk valamit, nagyon fontos.

Tehát az a meglátásotok, hogy magas szintű az itt szerzett tudás, de a kommunikációs kompetenciák nem elegendőek az iparvállalati környezetben?

Lengyel Dávid: Igen. Azt gondolom, hogy beértünk egy olyan kommunikációs térbe, ahol azok a reflexszerű kommunikációs blokkok, amelyeket akár 30-40 évvel ezelőtt hoztunk otthonról, majd az iskolában csiszoltunk, és alkalmassá tettek minket arra, hogy a szakmai pályánkon jól teljesítsünk, már nem elégségesek.

Az elvárások nőttek?

Lengyel Dávid: Nem, csak egyszerűen változott az a környezet, amiben kommunikálnunk kell. 30 évvel ezelőtt azt mondtuk, ha valaki nagyon jó mérnök, nem baj, ha nem tudja jól elmondani, hogy mit csinál, rászánjuk azt a két és fél órát, hogy megértsük, azon a modellen ő mit mért, mit módosított. Ez most már nem megoldható. Ennek rengeteg oka van. Egyik a felgyorsulás. A fejlesztési folyamatban nincsenek már akkora tartalék idők, hogy valaki a munkája eredményének átadására több időt szánjon, mint amennyi alatt létrehozta. Jóval nagyobb a fluktuáció szakmai közegekben is, tehát kevésbé stabil kollegiális körrel dolgozunk. Megszűntek azok a rutinok, amikor arra hivatkoztunk, hogy már 15-20-30 éve itt dolgozom, és ez lehetőséget ad arra, hogy egy beszélgetésnél azt mondjuk, nem baj, hogy most nem értettem meg, majd a hetediknél megértem, mert a hetedik beszélgetésnél lehet, hogy valamelyik partner már nincs ott.  Ezek is hatnak arra, hogy sokkal hatékonyabban kell kérnünk és átadnunk is az információt. Erre nincs képzés. Ezt nagyjából megtanulgattuk, és ki-ki a saját képességei alapján ezt alkalmazza. Most már azt látjuk – és érdekes, hogy az előző generáció mérnökeivel kapcsolatban is ez a változó elvárás fogalmazódik meg -, nem elég az, hogy jól csinálod, mondd is el jól. A „mondd is el jól” pedig azt jelenti, hogy ha a te szervezetedben bármelyik szinten lévő munkatárssal beszélsz, képesnek kell lenned már a beszélgetés elején megtalálni azt a tartalmi szintet, amivel őt meg tudod szólítani. Ezt egyre inkább elvárjuk a szakmai beszélgetések során is. És ez nem csak a menedzsment és az operatív szintek közötti kommunikációt jelenti, hanem minden szintet érint. Úgy tapasztalom, nem képezi a képzés részét, hogy felkészítsük a leendő kollégákat az ezekben a helyzetekben való helytállásra. Nekünk mérnökök számára ez egy idegen tudomány, amit nem is kezeltünk tudatosan és megfelelő súllyal a múltban.

Ezeknek a srácoknak tehát meg kell tanítani azt is, hogyan beszéljenek arról, amin dolgoznak. Itt nemcsak az egymás közötti kommunikációra gondolok, előfordul, hogy az illető saját magának sem tudja elmondani, mit és miért csinál. Előfordul, hogy ennek a rutinjait munka közben kell elsajátítania.

Nekünk jó, ha a BSc képzés alatt valakinél már látjuk munka közben, hogy ilyen tekintetben is tehetséget mutat, mert őket hamar tudjuk integrálni ebbe a környezetbe, ami egy sokkal gyorsabb és impulzívabb környezet, mint az egyetemi védett világ.

Lerchner István: Nekem szembetűnő, hogy a diákok, amikor elmennek szakmai gyakorlatra, sokszor többet dolgoznak, mint amennyit az egyetemen vannak.

Dr. Török Árpád: Meg kell találni azt az egyensúlyt, ami a hallgatóknak is hosszútávon is kifizetődő, és az ipari szereplőknek és az egyetemnek is megfelel. Ez az egyensúly most még kialakulóban van.

Tehát túlterhelik a hallgatókat szakmai gyakorlat alkalmával az iparvállalatok?

Lerchner István: Nem erről van szó. Lehetőséget kapnak az egyetemi tanulmányok mellett dolgozni, és ha a munka érdekes, a környezet vonzó, akkor néhányan elkezdik az egyetemi tanulmányokat elhanyagolni. Volt olyan kollégám, aki már két éve mérnökként dolgozott és még mindig nem volt diplomája. Jól végezte a munkáját, de be kellett tennünk az elérendő céljai közé, hogy szerezd meg a diplomádat.

Nagyobb a motiváció munkára, mint a tanulásra?

Lengyel Dávid: Ezen a területen is történtek változások. Megerősödött a hallgatókban az az igény, hogy a gyakorlatban is csinálhassanak olyan dolgokat, amelyeknek látszik az eredménye. Az akadémiai tudás felépítése mellett különösen fontos számukra, hogy amit tudnak, azt hadd alkalmazzák, és ezért veregessék is meg a vállukat! Ez egy nagyon jó motiváció, de oda kell rá figyelnünk, és az egyetemmel közös felelősséget vállalni, hogy az arányok megfelelőek legyenek. Tagadhatatlanul előnyt jelent nekünk, ha valaki értéket teremt. De az értékteremtést nem csak rövid távon kell néznünk, hanem mérlegelnünk kell azt is, miért fontos, hogy a kollégánknak meglegyen a végzettsége. Egyrészt így tudjuk csak bizonyos felelősséggel járó pozíciókban alkalmazni, másrészt az érésnek és a fejlődésnek ez egy fontos pontja, amit nem hanyagolhatunk el. Az a véleményem, hogy ennek nincs egy stabil egyensúlyi pontja, hanem az elméleti tanulás és a gyakorlati munka optimális aránya változik folyamatosan az adott helyzet függvényében.

Fontos jelenség az is, hogy a hallgatók, fiatal mérnökök, még öt évre sem látnak előre, nekünk ezt is figyelembe kell venni.

Lerchner István: Amikor mi bekerültünk egy cégbe, akkor leginkább az volt fontos, hogy na, akkor mi itt dolgozunk. A ma bekerülő fiatalok pedig azt gondolják, hogy dolgoznak itt esetleg 3-5 évet, aztán majd kipróbálnak valami mást.

Dr. Török Árpád: Megváltoztak az elvárások és a célok. Az újabb generációk sokkal flexibilisebbek.

Lerchner István: A lehetőségek is megváltoztak. Most mi könyörgünk a diákoknak, hogy jöjjenek hozzánk dolgozni. Nem az van, mint régen, hogy tedd össze a két kezed, hogy hozzánk jöhetsz dolgozni. Már nem mi választjuk ki őket, hanem ők választanak ki minket.

A munkaerőpiaci kereslet-kínálati viszonyok tükröződnek ebben. De látható-e türelmetlenség a mai generációban, hogy hamar kapjanak visszacsatolását a munkájukra, ha pedig ez nem érkezik elég gyorsan, akkor váltanak?

Lerchner István: A dicséret, a pozitív visszacsatolás kell, hogy visszajöjjön. A negatív visszacsatolást nagyon nem szeretik.

Lengyel Dávid: Tudjuk, hogy a sikerekhez a sikertelenségeken keresztül vezet az út. Ez a generáció ezt már jobban kezeli. Kulturális kérdés ugyanakkor, hogy a visszajelzési kultúránk – akár a privát, akár szakmai szférában – milyen. A céges környezetben ennek a változási üteme lassabb, mint ahogy a mai huszonéves generáció ezt elvárná. Fontos látnunk, hogy ők jelenleg milyen motivációkkal, rendelkeznek, hol tartanak, mivel foglalkoznak, milyen képességekkel rendelkeznek, nálunk milyen a környezet, és ezt a kettőt hogyan tudjuk egymáshoz közelíteni.