„Az iparban is igaz: az elvégzett munka sosem vész kárba”
A Safety First! verseny idei döntőjének egyik zsűritagja Simányi Péter, a Jaguar Land Rover vezető projektmérnöke volt. Véleménye szerint a diákok idén is magas színvonalon teljesítettek – nemcsak technikailag, hanem hozzáállásban is. Tapasztalatairól, a verseny valódi ipari értékéről és a sikeres mérnöki pályához vezető útról kérdeztük.
– Milyen benyomásokkal távozott az idei döntőről? Volt, ami különösen megfogta?
Már a tavalyi versenykiírásban is meglepően érett ötleteket láttunk, és ez idén is így volt – számomra ez különösen örvendetes. Egyrészt azt mutatja, hogy az egyetem kapcsolódó képzései és oktatói kiváló munkát végeznek, másrészt azt is, hogy a diákok követik az iparági fejleményeket, sőt, alakítani is szeretnék azokat. Ez a vágy – hogy részt vegyenek a jövő formálásában – szerintem kulcsfontosságú a sikerhez.
Engem azok a projektek fogtak meg leginkább, amelyek egy meglévő problémára már létező megoldást vettek alapul, és ezt a versenyzők saját elképzeléseik szerint újragondolták, majd validálták is. Ez a gondolkodásmód rendkívül fontos: az ipar hétköznapjai ugyanis ritkán szólnak arról, hogy „újra feltaláljuk a kereket”. Ehelyett meglévő megoldásokat vizsgálunk felül, adaptálunk, hogy autóink egyre jobbak és biztonságosabbak legyenek. Így nap mint nap újítunk egy keveset – és szerencsére néha kijut egy valódi heuréka-pillanat is.
– Milyen értéket képvisel a verseny az ipar szemszögéből nézve?
A mérnöki munka – különösen az autóiparban – három alappillérre támaszkodik: problémamegoldásra, csapatmunkára és prezentációra. Egy mérnöknek gyakran olyan problémát kell megoldania, amiről reggel még azt sem tudta, hogy létezik. Ez a szakmai felkészültség alapkövetelmény, különösen olyan területeken, mint a Functional Safety, ahol szó szerint életek múlnak rajta.
Emellett azonban ott vannak a soft skillek is: együtt kell működnünk más csapatokkal, stakeholder-ekkel, meg kell tanulni kommunikálni, kompromisszumokat kötni, meghallgatni és elfogadni mások véleményét. És végül mindezt át kell tudni adni döntéshozóknak, akiknek gyakran csak 30 percük van egy probléma megértésére és az arról szóló döntés meghozatalára. A Safety First! pontosan ezeknek a képességeknek a biztonságos, támogató környezetben való elsajátítását teszi lehetővé a hallgatók számára.
– Mennyire sikerül valódi ipari kihívásokat behozni a versenybe?
Nagyon is! A hallgatók jól azonosítják azokat a problémákat, amelyek az iparági szereplőket is foglalkoztatják – természetesen más szinten, hiszen eltérnek az erőforrásaik és a tapasztalataik. De a helyes problémafelvetés mögött ott van az ő felismerésük is, még ha az oktatók iránymutatása is segíti őket.
Több alkalommal meglepődtek a zsűritagok is – tavaly is, idén is –, amikor egy-egy csapat olyan problémát modellezett és dolgozott ki rá megoldást, amelyen jelenleg is dolgoznak a legnagyobb autóipari konszernek. Az pedig különösen pozitív, hogy voltak hallgatók, akik tudatosan olyan területet választottak, ami távolabb áll tőlük – hogy bővítsék a látókörüket. Ez rendkívül értékes attitűd, amit mindenképp támogatni kell.
– Volt olyan csapat vagy hallgató, akit érdemes lenne hosszabb távon is figyelni?
Igen – sőt, az idei győztes csapat, a secUred két tagja már most is közvetlen kollégám, hosszabb-rövidebb ideje. Úgy tudom, a tavalyi harmadik helyezett csapat, a vADAS egyik tagja is a JLR-nél dolgozik már. Ez is azt mutatja, hogy ez a verseny kiváló ugródeszka: a csapatokat nemcsak zsűriként, hanem jövőbeli munkatársakként is figyeljük. A lehetőség mindenki számára adott.
Nem kell egyetemistaként a Holdra szállást levezényelni – „csak” kitartás, elhivatottság és önmenedzsment kell hozzá. A szakmai tudást – ahogy az eddigi tapasztalatok alapján látom – az Egyetemtől megkapják.
– Mit tanácsol azoknak, akik jövőre indulnának a versenyen?
Jöjjenek bátran, mutassák meg magukat, szerezzenek tapasztalatot! Minden alkalommal elmondtam a döntő után a résztvevőknek: büszkék lehetnek magukra. Az, hogy valaki időt szán erre, tanul, fejlődik – sokszor olyan készségekben is, amikről talán nem is gondolta volna –, mindig megtérül.
Én korábban profi sportoló voltam, ott sokszor elhangzott: „az elvégzett munka sosem vész kárba”. Ez az iparban ugyanúgy igaz. Ezek a fiatalok a szabadidejük egy részét tették bele a projektbe – ötleteltek, együttműködtek, elakadtak, túljutottak rajta, és beletették az úgynevezett „extra mile”-t. Ez az az attitűd, ami messzire visz, akár a munkában, akár az életben.
A prezentációs készség pedig különösen fontos. Érződik, ha valaki gyakornokként már látott profi kollégákat előadni. Azt tanácsolom: előre gondolják át, mit akarnak megmutatni, és mit elmondani. Ezt jól külön kell választani – a túlzsúfolt slide-ok elvonják a figyelmet a lényegtől. Én a 7:1 elvet vallom: egy képhez legfeljebb hét szó legyen a dián. Ez a mennyiségű információ befogadható marad – a többit pedig mondják el ők maguk.
– Mit jelent Önnek személyesen, hogy zsűritagként részt vehet ebben az egyetemi-ipari együttműködésben?
Rendkívül jó élmény volt részt venni a versenyben, azt gondolom, hogy ez az együttműködés modellértékű, mert mindkét fél érdekeit messzemenően szolgálja. Az egyetemi képzés akkor igazán jó, ha a való életre készíti fel a hallgatókat, az iparnak pedig elemi érdeke, hogy ebben segítse az egyetemet, hiszen végső soron a ma hallgatóiból lesznek a jövő mérnökei, akik az iparban fognak dolgozni. A zsűritagokkal való összhang egészen elképesztő volt, nagyon jól megértettük egymást, és rendkívül jól tudtunk együtt dolgozni. Nagyon köszönöm a lehetőséget újfent, hogy részt vehettem ebben a nívós versenyben!
