A záróvizsga mindig különleges nap. Hónapok – sőt évek – munkája sűrűsödik néhány percbe, amikor a hallgatók nemcsak tudásukról, hanem szakmai gondolkodásukról és önálló munkájukról is számot adnak. A vizsgák után, még az eredmények kihirdetése előtt beszélgettünk két végzős hallgatóval arról, hogyan élték meg ezt a napot, mit adott számukra a BME Gépjárműtechnológia Tanszéke, és milyen mérnökként szeretnének kilépni a szakmai életbe.

Ahmed Waleed Mohamed Kamel Mohamed számára a vizsga első pillanatai elsősorban a feszültségről szóltak. Bár tudta, hogy saját munkáját fogja bemutatni, mégis komoly kihívást jelentett a vizsgabizottság elé állni.

„Stresszes volt belépni a terembe, de tudtam, hogy bíznom kell a saját munkámban. Én készítettem el a szakdolgozatomat az elejétől a végéig, és ez adott önbizalmat.”

Különösen emlékezetes maradt számára az a kérdés, amelyben rákérdeztek, valóban saját munkáját mutatja-e be. Bár egy pillanatra kizökkentette, utólag úgy érezte, éppen ez adott lehetőséget arra, hogy bizonyítsa felkészültségét.

„Egy pillanatra megállított a kérdés, de végül örültem neki. Jó érzés volt megmutatni, hogy valóban én végeztem el ezt a munkát.”

Arbër Kopani valamivel nyugodtabban érkezett a vizsgára. Korábban már szerzett alapképzéses diplomát Magyarországon, így maga a vizsgahelyzet nem volt ismeretlen számára.

„Persze volt bennem izgalom, de nagyjából tudtam, mire számíthatok. Amikor az elméleti vizsgarész véget ért, akkor éreztem először, hogy rendben lesz minden. A diplomamunkát már hónapok óta készítettük, azt ismerjük a legjobban.”

A két hallgató más országból érkezett Budapestre: Ahmed Egyiptomból, Arbër Albániából. Mindketten úgy érzik, hogy a BME nemcsak szakmai tudást adott számukra, hanem személyes fejlődést is.

Ahmed korábban Ukrajnában végezte alapképzését, ezért közvetlen összehasonlítási alapja is van.

„A legnagyobb különbséget számomra az jelentette, hogy itt sokkal nagyobb önbizalmat kaptunk. A folyamatos prezentációk, a saját munkák bemutatása rengeteget fejlesztette az önbizalmamat. Ma már sokkal magabiztosabban tudok kiállni és bemutatni azt, amin dolgoztam.”

Úgy érzi, a tanszék gyakorlatorientált szemlélete különösen meghatározó volt számára.

„Nagyon inspiráló volt látni, hogy itt nemcsak elméletet tanulunk. Valódi járműveken, laborokban, kísérletekben dolgozhattunk. Amikor egy fejlesztést valódi környezetben próbálhat ki az ember, akkor válik igazán kézzelfoghatóvá a tudás.”

Az Egyiptomból érkezett hallgató szerint a külföldi tanulmányok egyik legfontosabb hozadéka ugyanakkor nem is szakmai volt.

„Más kultúrákból érkező emberekkel együtt tanulni ráébresztett arra, hogy valójában sokkal több bennünk a közös, mint a különbség. Más nyelvet beszélünk, más hagyományaink vannak, de ugyanazokat az érzéseket éljük át.”

Arbër számára inkább az egyetemi döntési pontok maradnak emlékezetesek. A specializáció kiválasztása, majd a diplomamunka témájának meghatározása szerinte meghatározza a későbbi szakmai irányt is.

„A diplomamunka témája tulajdonképpen arról is szól, hogy mivel szeretnél foglalkozni a következő években. Ez az egyik legfontosabb döntés az egész képzés során.”

Kiemelte azt is, hogy sokat jelentettek számára azok a tantárgyak, amelyek során ipari környezetbe is betekinthettek.

„Amikor cégeket látogatunk, és megismerjük, hogyan működik egy fejlesztőcsapat vagy egy vállalat, sokkal könnyebb elképzelni, milyen lesz majd mérnökként dolgozni.”

Mindketten úgy érzik, hogy az egyetem alatt nemcsak szakmai tudásuk fejlődött.

Ahmed szerint a prezentációs készségeiben történt a legnagyobb változás.

„Korábban nem tudtam ilyen magabiztosan előadni. A BME-n nagyon sok lehetőséget kaptunk arra, hogy bemutassuk a munkánkat, és ez óriási fejlődést jelentett.”

Arbër a csapatmunkát és a vezetői készségeket emelte ki.

„A csoportfeladatok során sokszor kellett vezető szerepet vállalni. Megtanultunk önállóbban dolgozni, együttműködni és felelősséget vállalni. Ezeket a készségeket biztosan hasznosítani fogjuk a munkahelyen is.”

Arra a kérdésre, hogy ma inkább hallgatónak vagy mérnöknek érzik-e magukat, meglepően eltérő válaszok születtek.

Ahmed határozottan úgy fogalmazott:

„Mérnöknek érzem magam. De igazi mérnöknek majd akkor fogom nevezni magam, ha valami olyat alkotok, ami valódi értéket teremt a társadalom számára.”

Arbër ezzel szemben még átmeneti állapotként tekint erre az időszakra.

„Most még inkább hallgatónak érzem magam. Szerintem akkor fogok igazán mérnökként gondolni magamra, amikor már dolgozom, tapasztalatot szerzek, és felelősséget vállalok egy csapatért.”

A jövőképük ugyanakkor hasonlóan céltudatos. Ahmed beágyazott rendszerekkel és kutatás-fejlesztéssel szeretne foglalkozni, lehetőség szerint Magyarországon. Arbër hosszabb távon egy fejlesztőcsapat vezetését tűzte ki célul.

A következő évfolyam hallgatóinak mindketten rövid, de fontos útravalót fogalmaztak meg.

Ahmed tanácsa egyszerű:

„Tedd bele a legjobb tudásodat, higgy magadban, és sikerülni fog.”

Arbër pedig arra biztatja a jövő hallgatóit, hogy olyan specializációt válasszanak, amely a járműipar legújabb technológiai irányaihoz – az automatizáláshoz, az elektromos járművekhez és az önvezető rendszerekhez – kapcsolódik.

A beszélgetés idején a záróvizsga eredménye még nem volt ismert. Ahmed és Arbër már túl voltak a saját vizsgarészeiken, és a várakozás csendes szakaszában meséltek arról, hogyan élték meg a napot. A válaszaikból két különböző önkép rajzolódott ki: az egyikük már most mérnökként tekint magára, a másik inkább egy következő állomásként gondol erre a szerepre. A közös pont inkább a nap hangulatában volt tetten érhető – abban, hogy egy lezárt vizsga mögött mindkettőjük számára egy még nyitott szakmai pálya kezdett kirajzolódni.